Fenntartható városok hálózata

Míg száz évvel ezelőtt a népesség csupán tíz százalékát tette ki a városi lakosság, mára az arány ötvenöt százalékra dagadt, és egyre nő. A fejlődés nyomán paradigmaváltás indult a városműködtetésben, hiszen az eddigi modellek megaméretben működésképtelenek...

2015. március 25.

... mind a hulladékkezelésben, mind a táplálék-előállításban. A városok változó szerepéről, megújuló anyagcseréjéről, hálózatosodásáról Kenyeres István biotechnológussal, kreatív ökológussal, a Biopolus Intézet főigazgatójával beszélgettünk.

A városok mára egybefüggő épületszövetekké fejlődtek, a kínai tengerparti sávban hétszázmillió ember alkot egyetlen hatalmas városfolyamot, ahol nincsen „kívül”, egyebek mellett arra sincs hely, hogy hagyományos módszerrel lerakhassuk a szemetet. Kenyeres István szerint a földi ökoszisztéma mára egyenértékű lett az ember ökoszisztémájával, vagyis az ember képessé vált teljesen átalakítani a környezeti viszonyokat. Emellett az emberi ökoszisztéma egyenértékű az óriásvárosok fenntarthatóságával, hiszen hamarosan az emberek kétharmada városlakó lesz. A megapoliszok élhetősége az emberiség egyik kulcskérdése.

Káli György: Hogyan működik ma egy város?

Kenyeres István: Nagyon leegyszerűsítve: az egyik oldalon bejön az élelmiszer, a víz, az energia, amit aztán elhasználunk, feldolgozunk, megemésztünk, majd a másik oldalon távoznak a káros anyagcseretermékek, lefolyik a szennyvíz, a szemetet városon kívüli lerakókban helyezzük el, vagy egyszerűen beleöntjük a tengerbe. Egész mostanáig jól működött ez a szisztéma, melyben városaink azért voltak sikeresek, mert kiszervezték az élelmiszertermelést vidékre, s ezzel a lakóknak megadatott az a luxus, hogy nem egésznap az étel megtermelésén kellett ügyködniük, hanem képezhették magukat, forradalmasíthatták az ipart, a kereskedelmet, a művészetet, a tudományt, az oktatást. A város apró kis pötty volt a vidék végtelenjében. De ahogy dagadtak a városok, és megapoliszok, összenőtt városok jöttek létre, két súlyos problémával szembesültünk: egyrészt a korábbi módszerekkel már nem tudjuk élelmezni az óriási embertömeget, egész egyszerűen nincs elég termény, másrészt nem tudjuk hova tenni a hulladékot, hiszen elfogyott a hely a városokon kívül.

Káli György: Újrahasznosítással nem oldható meg a probléma?

Kenyeres István: A városok egyelőre keresik, mivel tudják megteremteni működésük biztonságát, hogyan képesek javítani hatékonyságukon. A Biopolus Intézet a világelsők között van abban, hogy a mostanáig külön kezelt városi infrastruktúrákat - vízellátás, szennyvízelvezetés, hulladékgyűjtés, energiaelosztás – egyetlen közös rendszerben kezeli, integrált városi infrastruktúraközpontokat hoz létre. Ezzel jelentős megtakarítást érünk el, növeljük a hatékonyságot. A modern infrastruktúraközpontok egyrészt a legkorszerűbb biotechnológiát, informatikát, nanotechnológiát használják, másrészt nem kis csomópontok, hanem gyárak, melyeket mi „élő gyáraknak” kereszteltünk.

Káli György: Mire jó egy élő gyár?

Kenyeres István: A világ egyik legrégebbi belvárosi állatkertje a budapesti, százötven éves Fővárosi Állat- és Növénykert, mely a régi Vidámpark területét megkapva jelentős bővítés és fejlesztés előtt áll. Olyan szenzációs látványosságok épülnek majd meg, mint a kéthektáros, fedett, szubtrópusi erdő folyókkal, ligetekkel, elefántcsordával. Ide terveztük kollégáimmal az első nagyvárosi léptékű élő gyárat. Miért lesz ez jó az Állatkertnek? Több mint hatvanöt százalék megtakarítást érünk el energiában, kilencvenöt százalék megtakarítást vízben, ráadásul kilencven százalékkal kevesebb hulladékot fog kibocsátani a teljes objektum. A Városliget szintén napirenden lévő fejlesztése révén további lehetőség nyílt: a liget létesítményeit, a Szépművészeti Múzeumot, a Műcsarnokot, a Bethesda Gyerekkórházat, a parkokat, zöldfelületeket becsatornázzuk az élő gyárba, így egy közepes vízerőmű teljesítményét, öt megawatt többletenergiát nyerünk, napi több ezer köbméter kiváló minőségű víz és számos értékes biotermék készül. Vagyis nemhogy rezsire költenének ezek az intézmények, hanem energiát termelnek. Világraszóló eredmény lesz, hiszen a korábbi környezetvédelmi fejlesztések vitték a pénzt, ez pedig hozza majd, ráadásul csökkenti a környezetterhelést.

Káli György: Lehet önfenntartó a jövő városa?

Kenyeres István: Minél több energiarendszert alakítunk ki helyben, a város annál kevésbé lesz kitéve az ingadozásoknak, a katasztrófáknak, a hiányállapotoknak. Hatalmas változás előtt állunk. Az önfenntartás nem egyenlő az elszigeteltséggel: városhálózatok alakultak ki, melyek hatalma egyre nő, s ez átrajzolja mind az emberek, mind a nemzetállamok közötti viszonyokat. Hiszen nemcsak a népesség óriási hányada él és költözik folyamatosan a városokba, hanem gazdaság is odakoncentrálódik. A több tízmilliós megapoliszok erejével a nemzetközi szervezetek, a politikai és a gazdasági szereplők, sőt még a multinacionális vállalatok sem tudnak mit kezdeni. A régi formulák, nemzetállami keretek, logikák egyre kevésbé működnek, mivel a város, mint gazdasági-politikai entitás egyre nagyobb hatalomra tesz szert. Egy, a közelmúltban indult mozgalom keretén belül párbeszédet kezdett egymással a világ négyszáz legbefolyásosabb városa.

Hatalmas erő ez, hiszen együtt a világgazdaság hetven százalékát adják. Arról tárgyalnak, a városok hálózatában hogyan áramlik a pénz, az anyag, hogyan születnek és realizálódnak a döntések, miként javíthatóak a folyamatok. A metropoliszok egyre kevésbé hagyják, hogy a multinacionális cégek és a politikusok beleszóljanak az életükbe, maguk kívánnak dönteni saját irányvonalukról, akár az országos, sőt a nemzetközi politikával is szembemennek.

Káli György: A metropoliszoké a jövő?

Kenyeres István: Minden bizonnyal. Felrajzolva a közúthálózatot, a vasutat, a légi összeköttetéseket, a kábeleket, a gázvezetékeket, a műhold összeköttetéseket, tehát az összes kapcsolatot, ami várost köt össze várossal, elképesztő komplexitású és sűrűségű globális hálózatot kapunk. Ezen jól látszik, hogy a csomópontok nem az országok, hanem a városok. Már az ókor legnagyobb városában, Rómában is kulcskérdés volt az élelmezés. Napjainkban a városok élelmezési folyamatáról állami szinten döntenek, nemzetközi egyezmények szabályozzák a szervezést. Kevesen tudják, hogy az EU a fehérjeszükséglete bő nyolcvan százalékát importálja. Vagyis az, hogy az európai városlakók mit és mennyit esznek, s mindez mennyibe kerül nekik, egyebek mellett azon múlik, hogy Argentínában, Brazíliában, az USA-ban milyen a szójatermés. Hogy Párizsban, Londonban, Madridban jut-e friss zöldség, friss hús, a pultokra, olyan emberektől, szervezetektől függ, melyeket a metropoliszok képtelenek kontrollálni. Ez súlyos konfliktusokhoz vezethet. Szerencsére van megoldás.

Allianz - Városok ereje 

Városok ereje

Ahogy az urbanizáció egyre nagyobb hatalmat ad a városvezetőknek, a városok egyre nagyobb szerepet játszhatnak a világ...

A két éve alakult Biopolus Csoport városi infrastruktúrák fejlesztésével, valamint a jelenleginél hatékonyabb, élhetőbb városi lét kialakításával foglalkozik. Többek között olyan aeropóniás eljáráson alapuló technológián dolgozik, mely vegyszermentes termesztést tesz lehetővé ipari körülmények között. Szántóföldön például egy kiló paradicsom megtermeléséhez 200-250 liter víz szükséges, ami egy négyzetméteren évi 5-7 kilogramm termést eredményez. Ezzel szemben a Biopolus eljárásával ugyanahhoz az egy kilóhoz 10-15 liter víz is elegendő, és négyzetméterenként 130-150 kiló paradicsomot termel.

Az interjúban említett élő gyár biológiából, nanotechnológiából, informatikából és mesterséges intelligenciából összegyúrt élő rendszer, melynek elsődleges feladata a víztisztítás: tulajdonképpen a hagyományos biológiai víztisztítás továbbfejlesztése egy tápláléklánc felépítésével. A szennyvízből először kiszűrik a szilárd szennyeződéseket, majd a klasszikus, eleveniszapos technológiához (ezt használják a Dél-pesti Szennyvíztisztítónál is) hasonlóan baktériumokkal bontják le a szerves anyagot. Csakhogy a lebontás után az elhalt baktériumokból nem rögtön biomasszát képeznek, hanem bekapcsolják egy táplálékláncba. Az egyik baktérium cukrot bont le a vízben, majd egy másik élőlény táplálkozik vele, melyet egy újabb fogyaszt el. Egy további baktérium a mosószerekben lévő foszfátokat használja fel, majd őt fogyasztja el egy másik élőlény. A tápláléklánc tetején kisebb állatok és különböző növények állnak - ezekből áll össze aztán a "botanikus kert".

Káli György