Míg az 1985-ös klasszikus, a Vissza a jövőbe nyitójelenetében a Dr. Emett L. Brown fészerében az időzített kávéfőző, a kenyérpirító és a doki kutyájának – Einsteinnek – enni adó robotok még megmosolyogtatóan ügyetlenek és kezdetlegesek; addig a McFly család harminc évvel későbbi otthonában az alma nagyságú mirelit pizzából családi méretűt szintetizáló sütő pedig a skála másik vége. A csatornákat hangvezérlés alapján váltó okostévé azonban nagyjából pontos jóslat volt a harmincöt éve megjelent filmben. De az intelligens otthon nem csak ennyi, ennél jóval több lehetőség rejlik benne.
Az okosotthonok 2020 tavaszához közelítve már mindennapjaink részét alkotják, nem csak science-fictionben találkozunk velük.
A Vissza jövőbe forgatókönyvét jegyző Robert Zemeckis nem azt látta előre, hogy mit tartogat majd a távoli jövő, hanem zseniálisan továbbgondolta azt, ami a nyolcvanas években már nagyjából két évtizede létezett. Az ECHO (Electronic Computing Home Operator, vagy Electronic Computer for Home Operation) rendszert, a legelső okosotthon „központi agyát” már a hatvanas években megépítette James Sutherland, a Westinghouse Electric egyik tervezőmérnöke. Az ECHO 4 létrehozásához Sutherland a fosszilis üzemanyagokkal működő, valamint nukleáris erőműveket tervező és építő cégnél feleslegessé vált áramköröket és memóriákat hasznosította újra. A rendszer többek között a legközelebbi meteorológiai központtól kapott adatokat tárolta, melyeket lekérdezve egy kezdetleges időjárás-jelentést tárult a felhasználók elé. Az ECHO 4-ben határidőnapló és könyvelőszoftver is volt, a ház összes óráját képes volt szinkronban tartani, és felügyelte a légkondícionáló-rendszert. Emellett menedzselte a TV-készüléket és a hozzá tartozó antennát, illetve hétköznap esténként a gyereknek meg kellett válaszolniuk egy kérdést, ha tévét akartak nézni. A rendszer funkciói sokban hasonlítanak a mai okosotthonokra, a méretei azonban meg sem közelítették a mai rendszerekét. Az ECHO 4 négy darab, egyenként 120x180x60 centis fadobozban, összesen 360 kilót nyomott. James Sutherland házában 1976-ig működött, 1984 óta Boston Computer Museumban látható kiállítva. A mérnök háza volt az egyik iskolapéldája a XX. század építészetére legnagyobb hatást gyakorló francia Charles-Edouard Jeanneret – vagy közismertebb nevét Le Corbusier – egyik tézisének: mely szerint a ház egy gép, amelyben élünk.
Az, hogy lassan fél évszázada léteznek a funkciók, amelyeket a modern okosotthonok is ellátnak, nem azt jelenti, hogy nincs új a nap alatt. Míg a késő hatvanas, kora hetvenes években az újdonság a ház említett rendszereinek automatizálása volt, a közelmúlt nagy durranása, hogy az eszközök csatlakoztak az internetre, ezen keresztül pedig más hálózatokra, a következő, a jelenünkben is zajló lépcsőfok pedig, hogy ezek az eszközök hálózatba kötve már képesek egymással kommunikálni és együtt működni, mégpedig a Dolgok Internetén (Internet of Things), az IoT-n keresztül. Míg közel fél évszázada a kézi vezérlés hangsúlyos szerepet kapott, a századforduló után már nagy újításnak számított, hogy mindent távolról is irányíthatunk, a legújabb szenzáció pedig az, hogy a rendszerek képesek igazodni egymáshoz, illetve szenzoraikon keresztül a külső körülmények változásához. Az egyik legegyszerűbb és legkézenfekvőbb példa a klíma szabályozása, amely bizonyos előre megadott feltételek mentén a számunkra kényelmes hőmérsékletet állítja be az otthonunkban, és ugyanezt az érzést biztosítja, ha megváltoznak az időjárási körülmények. Az elméleti és gyakorlati lehetősége pedig már annak is megvan, hogy ha egy okosotthon-rendszer bárhol például a vízvezeték nyomásának megváltozását érzékeli, azonnal figyelmeztetést küldjön nekünk, mi pedig könnyedén reagálhatunk, vagy hívhatunk szerelőt jóval azelőtt, hogy meglátnánk a csőtörést tévedhetetlenül jelző vízfoltot a falon.
A mai technológia nagy előnye, hogy a rendszerek összehangolásához már nincs szükség több, egyenként is közel száz kilós, gyakorlatilag gardróbszekrény méretű gépre, és nemcsak családi házakban, de társasházakban is kiépíthetőek ezek a rendszerek. Míg Sutherland ECHO 4-esének egy több billentyűzetből összeeszkábált klaviatúrával és lyukkártyával kellett utasításokat adni, addig erre manapság egy érintőképernyő és egy hangfelismerő-rendszer vígan alkalmas.
A következő generációs otthonokhoz pedig modern biztosítások illenek. Például olyanok, amelyeknél lehetőségünk van egyszerűen és gyorsan online megkötni a biztosítást, kényelmesen, otthonról bejelenteni a káreseményünket, vagy online intézni, elvégezni a kárfelvételt szemlét akkor, amikor nekünk megfelelő, anélkül, hogy várni kelljen a kárszakértőre, vagy akár csak igazodni hozzá. Az Allianz digitális megoldásai közül a távoli kárfelméréshez csak egy okostelefonra, vagy tabletre van szükség.
A szerző