„Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem az életem, akkor azt mondanám: Hála. Hála a családomért, a sikereimért, és azért a közösségért, ami körbevesz és amelyet segíthetek.”
Péter, mesélnél egy picit, hogyan és mikor kapcsolódtál az élsport világához?
Bal alkar hiánnyal születtem, emiatt szüleim gyógyúszásra kezdtek el járatni 6-7 évesen. Ebből később rendszeres edzés lett, voltam 4 évig Magyarország egyetlen végtaghiányos pólósa is, majd visszatértem az úszáshoz. Kétszer voltam magyar válogatott, majd kijutottam egy Európa Bajnokságra és egy Világbajnokságra is. 2004-ben az athéni paralimpia bő keretében benne voltam, azonban 3 hónappal a verseny előtt kikerültem, mert nem sikerült több számban is szintidőt úsznom. Ez az időszak egy nagy törés volt az életemben, és innentől kezdve verseny szinten nem foglalkoztam az úszással. Hála Istennek, nem sokkal később megtaláltam a triatlont, amiben igazán sikeres lehettem. 2007-ben a győri duatlon VB-n elindultam, ott találkoztam egy úrral a Nemzetközi Triatlon Szövetségtől, akitől megtudtam, hogy a 2007-es világbajnokságon a parasportolókat is díjazni fogják. Ezen fellelkesülve részt vettem a 2007-es hamburgi versenyen, és kategóriámban a 4. helyen végeztem. Innen aztán már nem volt megállás.
Miért pont a triatlon?
Mert 3 külön sportágból áll, sokféle távja (sprint, közép, rövid, hosszútáv) van és szakága (triatlon, duatlon, aquatlon, tereptriatlon, terepduatlon), és az edzéslehetőségek is a szabadban vannak, nem a négy fal között.
Melyek az életed meghatározó helyszínei? Legyen az város, vagy létesítmény.
Egyértelműen Belmeken, egy magaslati edzőtábor Bulgáriában. Minden nagyobb versenyemre az elmúlt években, - köztük a riói paralimpiára is - itt készültem fel az utolsó hetekben. Nem csak fizikálisan, de mentálisan is sokat segített ez a helyszín. Olyannyira szeretem, hogy a feleségem kezét is itt kértem meg.
Hogyan érintett téged a 2020-as Riói Paralimpia elhalasztásának híre?
Először nem örültem neki, aztán a pozitív oldala viszont azt hozta, hogy több időnk van felkészülni és a covid helyzetből fakadó versenyek törlése miatt a családdal több időt fogok tudni tölteni.
Milyen célokkal indultál neki ennek az évnek?
Természetesen a fő cél a 2020-as Tokiói Paralimpiai részvétel volt a fő verseny. Év elejétől május közepéig 3 világversenyünket törölték, majd 7 hét alatt 4 kvalifikációs versenyen lehetett pontokat gyűjteni, amit én már a második gyermekünk érkezése miatt sem vállaltam, úgy éreztem, most a család mellett van a helyem. Jó döntés volt.
Miből meríted a motivációdat?
A jövőben „átállok” a hosszabb távokra, ami egy újabb kihívást és motivációt jelent számomra. Nagyon sokan szurkolnak nekem, és ez előre visz. Az én életutam motiválja nem csak a fogyatékkal élő embertársaimat, hanem az ép társadalmat is. A sportnak köszönhetően 40 évesen is fitten tudom tartani magam, hálás vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Persze vannak nehézségek, de az másnak is van. Valamint, hogy egy-egy versenyen az ép sportolók között versenyezhetek, vagy akár dobogóra is állhatok, az elég nagy motivációs tényező számomra.
Gratulálunk a második gyerkőchöz is. Hogyan lehet élsportolóként összehangolni a családi életet és a felkészülést?
Komoly logisztika, az biztos :) Folyamatosan keressük a lehetőségét annak, hogy minőségi időt tudjunk együtt tölteni. Ákos fiúnkkal már el tudok járni hordozóval kerékpározni, vagy akár futni, vásárolni. Van egy nagy naptárunk, ahol felvezetjük az edzéseket, versenyeket, vagy hogy mikor hova kell mennem vagy mennünk, így előre meg tudjuk tervezni a napokat.
Hogyan töltöd legszívesebben a szabadidődet?
Természetesen a családdal, azon belül is sporttal, kirándulással.
Van mottód illetve példaképed?
„Kell, hogy örömöt találj a szenvedésben” és a „Kihívások nem ismernek határokat”. Ez a két mondat abszolút jellemzi az én életutamat. Példakép mindig más, a sportban és a civil életben is mindig van kiből meríteni.